Kocka kávé

Kislány koromban azt képzeltem, hogy nincs olyan szerelem ami fáj. Mindezt úgy, hogy végig bőgtem, mikor Szándokán karjaiban meghalt a hercegnő. Végig bőgtem, mikor a Végtelen szerelemben el kellett vállniuk. Akkor még menthetetlen romantikus voltam. De megmentettem magam mégis. Majd jött az Elfújt a szél. Jött Scarlett O'Hara és Rett Butler. Akkor tudtam, hogy nekem ilyen szerelem kell. Hát megkaptam. Vad, szenvedélyes, viharos, tüzes, és fáj. Mindig elképzeltem, hogy majd - az éppen aktuálissal - az élet megtépázza  a szerelmünket, hogy majd elsodor minket egymástól, de mi dacolva mindenkivel újra és újra visszatérünk egymáshoz. És majd a dombon a lemenő nap fényében átkarolja a derekam, és megcsókol, és.... Szóval akkor még így gondoltam. És így is lett. Leszámítva a dombtetős részt.
Tudom már írtam, de mikor megismertem pont róla nem gondoltam, hogy majd vele lesz ez a viharos, szenvedélyes, tüzesen fájó szerelem. Bár tény, kiköpött Rett Butler. Csak éppen nem olyan magas. Igaz én sem vagyok olyan nádszál vékony, mint Scarlet. És nem is tudnék függönyből egy mese szép ruhát varrni magamnak. Ellenben lóbőrből simán varrnék olyan csizmát, hogy mindenki megirigyelné. De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy anno 17 éve eszembe nem jutott, hogy pont Ő. Pont Ő lesz az én Rett Butlerem. De Ő lett. Oké elfogadom, hogy karmikus kapcsolat, meg azt is, hogy nekünk találkozni kellett. Meg azt is, hogy így kellett, és ez mind mind kell ahhoz, hogy bebizonyítsuk igen is érdemesek vagyunk erre a szerelemre. Érdemesek vagyunk arra, hogy közösen éljünk. Vagyis megérdemeljük egymást. Bár néha kétségeim vannak arról, hogy Ő megérdemel -e engem. De ez megint csak mellékes. Az is lehet, hogy előző életünkben valami olyat követtünk el egymás ellen, ami miatt most küzdenünk kell az együtt létért. És igazából az nem is érdekelne, hogy miért így. Talán mert ilyenek vagyunk. Talán mert ezeknek meg kell történnie. Nem tudom. Csak azt az egyet mondja meg nekem valaki, hogy MIÉRT Ő? Más most nem érdekel. Mert kezdem elfogadni a dolgokat. Igaz ma is remekül végig sírtam 8 megállót a buszon. Már sokadjára, mióta szakított velem. És gyanítom nem ez volt az utolsó. Pedig a múltkorinál megfogadtam, hogy többet nem. Többet egy hang könnyet nem ejtek érte, miatta. És azt sem értem, hogy most miért visel meg ennyire? Ahogy Szekeres Adrienn dalában az Olyan, mint Te - ben énekli: 100 esélyt sodort az élet, de nem vitt sehová.
Jelentem engem sem visz/ vitt sehová. Újra és újra visszatérek az én Rett Butleremhez. És azt hiszem ez így lesz még sok sok éven át.